6/20 ÖNISMERET

 

 

A gyermek- és a felnőttkor kapcsolata

 

A napokban olvastam egy cikket, melyben a hejőkeresztúri általános iskolát mutatta be egy riporter. Nem akármilyen itt az oktatás, játékos módszerekkel szerettetik meg gyermekeinkkel a tanulást, felébresztik bennük a fejlődés iránti vágyat. Lehet itt egy diák bármilyen halmozottan hátrányos helyzetű, szegény, vagy kisebbségi, az iskola módszereivel a diák-szülő-pedagógus hármas harmonikus együttléte biztosítható. Ezek a közös élmények a családok és az iskola közötti kapcsolatot erősítik és a különböző generációkat közelebb hozzák egymáshoz. Részletesebben itt olvashatsz róluk: http://www.hejokereszturiskola.hu/index.php/a-hejokereszturi-oktatasrol   

 

 

A cikkről jutott eszembe az a gondolat, miszerint bizony felnőtt korunkban újra kellene értékelnünk magunkat, mert koránt sem biztos, hogy voltunk annyira szerencsések, mint a fenti iskola diákjai, akik pártfogó és biztató tanárokat kaptak. A tanárok ugyanis örökre tönkre is tehetik egy gyermek életét. Nem ott helyben persze, hanem évekkel később, amikor már felnőttként szeretne boldogulni az élet rögös útvesztőiben.

 

A pszichológiában való jártasság nélkül is bizonyára sokan tudjátok, Sigmund Freud volt az, aki letette az alapjait a gondolatsorozatnak, amely szerint gyermekkorunk eseményei meghatározzák felnőtt korunkban az eseményekre adott reakciónkat. Freudnak sok elmélete vitatott, ennek ellenére akár ti, saját magatok visszaemlékezve, a saját tapasztalataitokra hagyatkozva is tanúsíthatjátok a rengeteg igazságot, amit ez az elmélet magában hordoz.

 

Például a kisgyerek, akit lopáson kapnak, majd jól megbüntetik, kevésbé valószínűleg fog lopni felnőtt korában, mint az a fiú, akinek sikerült megúsznia, hiszen akkor joggal feltételezheti, a következőt is megússza majd. És ez így megy egészen addig, míg már a vérében lesz, és kizárólag drasztikus hatásra, vagy egyszerűen sehogyan nem lesz képes a változásra.

 

Ez a jelenség történik például azzal is, akit kicsi korában vert az édesapja, hasonlóképpen, ahogyan az édesanyját is, aki nem védekezett, nem szólt vissza, csupán szemet huny, saját magát szégyellte, és tűrte mindezt. Ebben az esetben a fiú azt fogja hinni – mivel az apa nem lett megbüntetve – biztosan elfogadható a felnőtt férfi cselekedete, “biztosan anya tett valami rosszat, amiért ezt kapja”. A gyermeknek ott helyben nem magyaráznak el semmit, a gyermek érez és tapasztal. Nem gondolkodik, hanem az érzései által építi fel önmaga kis világát, amiben aztán később élni fog. Teljesen másképpen nő fel az a gyermek, ahol ugyanez történik meg, mint a fenti esetben, kivétel egyetlen apró dolgot. Az anya nem bűnösnek, hanem gyengének érzi magát. Amikor kettesben van a gyermekével, akkor elmondja neki, miért rossz az, amit apa tesz velük, de gyengesége és pénztelensége miatt ő maga tehetetlen, éppen ezért viszont buzdítja gyermekét arra, hogy tanuljon, legyen szorgalmas, és tegyen meg mindent annak érdekében – ha nem is más céllal, de legalább azért, – hogy minél hamarabb leléphessen onnan. Mit gondoltok, melyik gyermek fogja nagyobb valószínűséggel ugyanígy verni a feleségét, mint tette azt az apja is?

 

Szerencsére azért nem volt mindenkinek ilyen sanyarú sorsa, mint a fenti példában, ennek ellenére nagyon fontos tudnunk, mi történt velünk gyerekkorunkban, milyen volt születésünk napja, hogyan bántak velünk szüleink az első egy évünkben, és azt, milyen alkalmak voltak meghatározóak, legyen az akár pozitív, akár negatív. Nem a történet maga az érdekes, hanem az érzés, amit az az esemény kiváltott belőled, az érzelem, ami úrrá lett rajtad, AHOGYAN megélted.

 

Elmesélek egy történetet az életemből. Bizalmas lesz, úgyhogy ne mondjátok el senkinek. Már a közép- és főiskola mellett is dolgoztam, összesen majdnem tíz év alkalmazotti jogviszony van a hátam mögött, megfordultam kisvállalatnál, és multi cégnél egyarát, komoly felelősséget igénylő beosztásokban is. És bizony elég sokszor szegtem meg szabályokat, amivel bár senkinek nem ártottam, de a bank által meghatározott normáknak ellentmondott. Itt most olyanokra kell gondolni, hogy például nem terheltem be egy díjat, mert láttam, hogy mennyire szegény az ügyfél, és egy kicsit kímélni szerettem volna a pénztárcáját. Vagy például munkaidő alatt a saját vállalkozásom kiépítésével foglalkoztam, és ehhez hasonlókra gondoljatok. (Mondjuk ez a Robin Hood-osdi is régóta bennem él, mert már amikor diákmunkásként a McDonald”s-ban dolgoztam, akkor is rendszeresen kaptak a nálam vásárlók nagyobb adagod, vagy rejtettem bele 1-1 plusz sajtburgert az elviteles zacskóba. Igen, ismeretleneknek is, nem csak barátoknak.) Visszatérve az apró szabályok megszegésére, amit egyébként csak én gondoltam aprónak, de valahogy sose féltem a fenyegetéstől, rengetegszer álltam a szőnyeg szélén a késések miatt is, és még sorolhatnám, de mindig tudtam, bármi is történjen, nem fog számítani. Ártani nem ártottam senkinek, ha kirúgnak, akkor istenem, majd keresek másik állást, vagy végre tudok foglalkozni a saját vállalkozásommal – gondoltam. Kívülről természetesen úgy tűnhetett a munkaadóm szempontjából – bármennyire is dolgoztam világ életemben kiválóan –, hogy megbízhatatlan, és nemtörődöm, esetleg gyerekes vagyok. Ez persze zavart, de sokat nem törődtem vele, mert tudtam, igazából nincs így. Aztán elkezdtem gondolkodni azon, mégiscsak számít-e, mit gondoltam rólam a kívülállók. Be kellett látnom, néha bizony fontos adni magunkra, illetve a látszatra, hiszen rengeteg emberrel voltam ott a munkahelyen körülvéve, joggal gondoltam, hogy majd amikor saját vállalkozásba kezdek, akkor közülük senki nem fog nekem sem hinni, sem továbbajánlani. Legalább a helyzeten ne rontsak tovább, elkezdtem kutatni a hátterét ennek az egész hozzáállásomnak, mert már a kolléga-barátaimat is kezdtem kikészíteni a nemtörődömségemmel. Hosszú heteken, vagy inkább hónapokon keresztül pörgettem végig a fejemben gyermekkori emlékeimet, a jelentősektől egészen a jelentéktelennek hitt eseményekig. Próbáltam összefüggéseket keresni, megfejtéseket létrehozni. Mígnem egyszer csak eszembe jutott a nagypapám egyik mondata, amit oly sokszor emlegetett. “Vagy pontról pontra megmondom, mit csinálj és hogyan, és akkor segítesz nekem, vagy kitalálod magadtól a megoldást, megvalósítod, és akkor fizetek érte.” Nálunk nem zsebpénz volt, hanem munkabér. :) Ha valamilyen ház körüli munkát kellett elvégezni, kerti munkák, festés, gyümölcsszedés, bármi, amit csak el tudsz képzelni, akkor azt a munkánk minőségével megegyező arányban zsebpénzzel jutalmazták a nagyszüleim. (A szüleimnek sajnos nem volt lehetőségük erre sem.) És bár soha nem volt a szánkba rágva, és elmagyarázva, hogy alkalmazottként sanyarúbb lehet a sorsom, mint vállalkozóként, ennek ellenére a fent idézett mondat teljes mértékben ezt sugallja. Ha ő mondja meg, mit tegyek, akkor az segítségnek minősül, vagyis az időm rámegy, de az együtt töltött perceken kívül nem kapok semmit, abból pedig nem lesz sem biciklim, sem fagyi az osztálytársakkal. Ellenben, ha egy cél a meghatározott, de én oszthattam be az időmet, tehát tudtam játszani az unokatestvéreimmel, aztán amikor kedvem tartotta, koncentráltam a munkára, plusz “busás” jutalmat is kaptam érte, amiből nem egy, hanem két gombóc fagyit is tudtam vásárolni. Ez az érzés volt a legjobb az egészben, a tudat, hogy szabad vagyok, azt csinálok amit “akarok” és még jutalmaznak is. Ekkor értettem meg, miért éreztem folyton azt alkalmazottként, hogy haszontalan a munkám, és még csak nem is fizetik meg rendesen.

 

Amikor a gyermekkorunkból magyarázatot keresünk a felnőttkori cselekedeteinkre, azt NE azért tegyük, hogy legyen még egy bizonyíték, ami alátámasztja szerencsétlenségünket és sanyarú sorsunkat, hanem azért, hogy választási lehetőséget biztosítsunk.

 

Amikor a fentiekre rájöttem, számomra két választási lehetőség lebegett a szemem előtt.

1. Mivel már tudom, hogy felnőttkori munkámhoz való viszonyom egy gyermekkori játék alakította, nehezen, de meggyőzöm magam arról, ami a nyilvánvaló. Tudatosítom magamban az értékeimet, a munkahelyem adta lehetőségeket, és összeszedve magam haladok egyre feljebb a ranglétrán, egyre magasabb beosztásba, egyre magasabb fizetéssel, amiből meg tudom valósítani a vágyaimat, utazhatunk rengeteget a párommal, lehet szép autónk, és felújított lakásunk.

 

Ez is egy szép élet. Vagy:

 

2. Hiszek abban, hogy minden okkal történik, és ha 10 éven keresztül börtönben éreztem magam, szenvedtem, utáltam, gyűlöltem az alkalmazotti létet, valamint gyerekkoromban is a két választási lehetőség közül a vállalkozósabb mellett döntöttem, akkor felnőttként is gatyába kell ráznom magam, és belekezdeni végre abba, amit igazán szeretek csinálni. Mert az ember abban a legsikeresebb, amit szívvel-lélekkel tesz, nem pedig abban, amibe sok idejét teszi.

 

Remélem ezzel a kis történettel elindítottam benned is a vágyat arra, hogy néhány kérdésedre elkezd megkeresni a választ. Azonnal biztosan nem lesz meg, de – azt szoktam mondani – ha már rálépsz az útra, és haladni kezdesz a csapágyban, akkor nehezebb lesz kizökkenteni onnan, és már sokkal jársz, mintha csak az út széléről néznéd a résztvevőket.

 

 

 

  FELADAT

 

 

Mi az a kérdés, ami nem hagy nyugodni mostanában? Van valami, amit megoldhatatlannak érzel? Szeretnéd tudni 1-2 miértedre a választ? Keresd meg magadban. Most még nem hiszed, de minden ott van benned. Másvalaki soha nem fogja tudni megválaszolni neked a kérdéseidet. Egy jó pszichológus vagy tanácsadó is csak segít rálelni a válaszra, soha nem az a cél, hogy helyetted oldja meg bárki is az életedet. Te már elhatároztad, hogy teszel magadért, és elindulsz a számodra megfelelő irányba? Legtöbbször ez egy elhatározáson múlik.

 

Látod, én is őszinte voltam, ha van kedved oszd meg velem, vagy a facebookon a zárt csoportban, neked mi okoz nehézséged, mire keresed a választ, mit nem értesz magadban!

 

Ha nem vagy annyira nyílt típus, és nem szereted idegennel megosztani a problémáidat, akkor próbáld ki ezt: Keresd meg a Pallanea zárt facebook csoportját. (Itt találod: http://www.facebook.com/groups/1449953605244900/) Kezdd el írni a gondolataidat a bejegyzés részbe, mesélj úgy, mintha a legjobb, legbizalmasabb barátnődnek mondanád el. Majd amikor készen vagy, ne üss entert, ne küldd el, hanem olvasd el magadnak mégegyszer, majd töröld ki mindazt, amit írtál. Már ez is nagyon sokat segít, legközelebb pedig a megosztáshoz is lesz bátorságod. Hidd el, nem vagy egyedül a problémáddal! Azért nagyon hasznosak a csoportok, a hasonló gondolkodású emberek összegyűjtve, mert segítségükkel láthatod, hogy a te problémád más problémája is, és minél általánosabb egy probléma, annál több megoldási lehetőség van rá, annál több ember létezik, aki már megoldotta, és ahogy ez a kör tágul, a probléma úgy szűkül össze, mígnem egyszercsak teljesen eltűnik.

 

Esetleg te már választ is kaptál a múltadból a kérdésedre? Remek! Készen állsz felnőttként arra, hogy meghozd a döntést, ami kizárja a múltat és segít tiszta lappal folytatni tovább az életed?

 

 

 

 

Legyen szép a napod!

.

Vanda.

.

 

Neked mi a véleményed a mai leckéről?